"Nem akarok egyedül aludni, egyedül lélegezni, egyedül alkotni, egyedül létezni, egyedül érezni. Aki kell, az az erejével és a gyengeségeivel együtt kell. A lélegzetvételével akarok összeolvadni. Az örökkévalóságig. Hogy többé ne engedjen el. Ez a nyugalom érzése. Teljességre vágyom."

(Tisza Kata)

Ebben az egészben az a furcsa. hogy nincs is konkrét személy, aki eszembe jut ezzel az egésszel kapcsolatban, mégis vágyom erre. Vagy ez nem furcsa? Ebben vagy egy kis hazugság, mert BME-s néha még eszembe jut, amikor ezen agyalok, de annyira hülye és mazochista még én sem vagyok, mint amennyire annak tűntem eddig. Már nem fáj vele kapcsolatban semmi és igyekszem elnyomni mindenféle gondolatot is, de ez még nem egyszerű, mindenesetre most éppen... Na mindegy.

Furcsa ez az érzés, - néha fáj is, mert... - de majd elmúlik és élem tovább a kis életemet. Ha befeszülök, attól nem lesz jobb, szóval igyekszem hagyni, hogy sodorjon az ár. Eddig sikerült. Mosoly az arcon akkor is, ha baj van. Nagyrészt.

Annyira bosszant, hogy nem vagyok képes normálisan megfogalmazni az érzéseimet. Csak feszít belülről, de valahogy nem tudom leírni, kiírni magamból. Idegesítő.