Néha van kedvem írni, néha nincs. Most az utóbbi. Legszívesebben bezárnám ezt az egészet és újat kezdenék, de nincs szívem megtenni, mert annyi emlékem, mosolyom, könnyem, nyüszögésem, örömködésem, annyi kommentem és kommentetek van benne, hogy fájna elválni tőle. (Különben is csak 1-2 hívatlan látogató miatt érzem azt, hogy ez már nem az enyém, akik nem is tudom miért olvasnak, hisz (szinte) nem is beszélünk.)

Néha elgondolkozom azon, hogy zavar-e, ha egy személyes ismerős olvas. Arra jutottam, hogy ez személyfüggő. Van, akinél igen - pláne, ha számon kér (ezt soha nem fogom megérteni) - van, akinél nem.
Összesen 3 embert tudnék felsorolni, akivel már találkoztam személyesen és nem zavar ha olvassa a blogomat. (Kettőjükkel már elég régen beszéltem, a harmadik személy pedig remélem tudja, hogy nem bánom, - mert nagyrészt tud arról, amit ide írnék... - de nem akarok tudni róla. :))

Egyébként pedig dühös vagyok, ezért is ültem le pötyögni. Miért? Mert ha megkérek valakit szépen, hogy ne olvasson, akkor legyen már olyan kedves és, ha már ezt nem képes megtenni, akkor ne kérje számon, hogy mit miért írtam... Köszi.

Más: Az Insanity nevű 'torna program' 1. napi videója kicsit megölt 25 perc alatt, de lesz ez jobb is.